De az igazi ünnep csak ezután kezdődött. A kétzongorás Mozart-koncert úgy van megkomponálva, mint a legtöbb Händel-opera: jószerivel pontosan annyit ér, amenynyit az előadók kihoznak belőle. Keret, amit ki kell tölteni. A darabnak persze megvannak a maga nagyszerű magyarországi hagyományai; de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen kiegyensúlyozott, minden porcikájában izgalmas előadásban talán sohasem hallhattuk. A zenekar hangzásával korábbi önmagát múlta fölül. A két szólista között pedig villámok cikáztak a felelgetős szakaszokban a kottatartók felett. Még az is része volt az élvezetnek, ahogyan a zenei párbeszédben egymás megszólalását némán, de kifejezően végigélték. Játékuk pont annyira volt egységes és pont annyira egyéni, ami ideális volt; Simon Izabella a legjobb értelemben nőies és lekerekített, Várjon Dénes pedig rugalmas és robbanékony, de soha nem erőszakos. A koncentrációnak, a tökéletes kontrollnak és a szabadságnak az a csodás elegye, ami, ismétlem, a zongoristákon kívül a zenekart és a karmestert is jellemezte, a darab minden pillanatát tömény zenei gyönyörűséggé tette. Bizony, angyalok röpdöstek ezen az estén az MTA kissé komor ünnepélyességű dísztermében.